Kahonbunda, avagy az atomkirályzsírkígyósirályságüberfasza négy napunk története.

Ha igazán az elején akarom kezdeni, akkor onnan mesélem, ahonnan kezdődik. Ha nem, akkor meg a közepéről, (de az biztos). Talán akad olyan ember, akit érdekel a bővített kiadás. Úgy is sokat nyavalygok azért, mert kevés a frissítés a lapunkon. Legalább most teszek róla, hogy megteljen a menüpont érdekes tartalommal.

Megjegyzés: a Balu által kiválóan megírt krónikát ezúttal "megfűszerezem" passzoló hozzászólásaitokkal.  Ezeket a megfelelő helyen, korrekt hivatkozással olvashatjátok./István/

Szóval már az évre sem emlékszem pontosan, de valamikor az ezredforduló tájékán lehetett. A gyöngyösi Honvéd Kaszinóban olvastam egy újság hirdetésében, hogy zenészeket keresnek, akik koszt-kvártélyért cserében szórakoztatják a nagyérdeműt Veszprém utcáin. Már ekkor is komolyan foglalkoztatott a dolog, hogy jelentkezni kellene. Akkoriban gyakran előfordult, hogy az egyik barátommal fölmentünk a Mátrafüredi büfésorra egy gitárral, és csörgőkkel utcazenélni. Nem is sikertelenül. Átlagosan a fogyasztásunk mellé sikerült mindig összeszedni egy napszámnak megfelelő összeget személyenként. Még egyszer átolvasva a hirdetést, rá kellett jönnöm, hogy bizony a jelentkezési határidőt lekéstem. Teltek múltak az évek, az utcazenélős ambícióim is háttérbe szorultak megfelelő társ híján. Egyedül nem mertem nekivágni még a Mátrának sem, nemhogy a Fesztiválnak. Ekkor jött az Empty Pubs. Azaz nem is ők, hanem én jöttem „beléjük” örömmel, és az érzésem is hasonló, sőt még jobb volt, mint az előző formációban. Ahogy tavaszodott, meséltem is a srácoknak erről a Veszprémi fesztiválról, gondolom, mondanom sem kell, hogy örömmel, és kíváncsian fogadták. Jelentkeztünk, és fel is léptünk mind a 2003-as, és a 2004-es fesztiválon is. Mint ahogy valakivel idén ezt meg is beszéltük, ez már történelem. Ekkor még csak egy napra jöttünk, 2003-ban hárman (Tivi, István és én) 2004-ben már négyen (jött Zsolti is). A színpadok már megvoltak, de hangosítás ekkor még nem járt hozzá, ezért mi magunk hoztunk, és saját cuccal játszottunk. Szombat délben indultunk, két koncert, és haza. Már ekkor is csupa pozitív élményt jelentett a fesztiválon részt venni. István szavait idézve „a legőszintébb visszajelzések jönnek az utca emberétől”. A fordulópont a 2005-ös fesztivál volt. Arra készültünk, hogy a megszokott módon jövünk-megyünk. Fel is vettem a kapcsolatot a szervezőkkel, akik közölték, hogy a rendszer megváltozott. Vagy egész hétre jövünk vagy egyáltalán. Sőt már nem is jelentkezni kellett, hanem nevezni,és a fesztivál innentől fogva egyben verseny is. A szponzoroknak hála már minden színpadon hangosítás volt. Rövid tanácskozás után döntöttünk, jövünk! Az egész hetet át(túl)élve, pedig életre szóló élményekkel lettünk gazdagabbak. Azt hiszem, egy végleg "megmérgeződtünk". Ez az év arról is híres, hogy itt kongázta be magát a csapatba végérvényesen Krisztián. Megtanultunk ügyesen hapcizni (felső nyíláson való ürítés szalonképes - inkább Pub-képes - elnevezése), és lassan sikerült átvenni a „folyamatos koli-buli” életérzést. Amikor fáradtan kibulizva visszaértünk a szállásra, még nagyobb mulatságba csöppentünk, mint amilyet a városban hagytunk. Ezek után már nem volt kérdés hogy jövünk a méltán egyre népszerűbb 2006-os fesztiválra is, Majd 2007-től fix felállásban Varga Csabival kiegészülve szerepel a csapat, 2008-ban már rutinos résztvevőnek éreztük magunkat, és rengeteg ismerős várt minket a fellépéseken, sőt szép számmal akadtak barátaink, akik a mi beszámolóink alapján jöttek le a fesztiválra.

 E rövid bevezető után el is érkeztünk az idei fesztivál előzményeihez. Megszokott időben elküldtük a nevezésünket, és izgulva vártuk a visszaigazolást, hogy bejutottunk. Igen, a kérdés nyitott volt, hiszen a fellépők színvonala évről évre emelkedik. Pár éve még viszonylag egyszerű csörgés csattogással is be lehetett jutni a mezőnybe. Emlékszem például az egyik csapatra, ahol a perkás a színpad hátsó szegletében, fél kezében cigarettával rázta a csörgőt, majd hirtelen a sörös dobozt emelte a szájához, és persze hogy nem a dohányt tette le. Egyébként a produkció egész jó volt, má’ ha azt is figyelembe vesszük, hogy az alternatív irányzat alsó bugyrait feszegette. Tavaly is meglepve tapasztaltuk, hogy mennyien nem jutottak be, és idén is volt több olyan produkció, akik a tavalyi sikeres fellépésen felbuzdulva jelentkeztek, de nem kerültek be a mezőnybe. Ez alkalommal 158 produkció közül választotta ki a zsűri a legjobb huszonötöt, tehát úgy gondolom, hogy a résztvevők közül mindenki nyertes. Játszott Jazz Quartett (nem is akárhogy), dob együttes, gitárduó, és még sorolhatnám. A szervezők kis késéssel ugyan, de mértani pontossággal mindent elintéztek. És a legfontosabb: mi is bekerültünk a versenyzők közé. Tivadar így a fesztivál előtt mindig hangoztatja, hogy el kéne tolni a hangzásunkat egy kicsit az akusztikus irányzat felé (erről még írok később egy keveset). Néha szoktunk, kissé vállalt gonoszsággal mosolyogni, amikor két autóval érkezünk, kipakoljuk a felszerelésünket az utcára, ezzel elnyomva a környéken keményen dolgozó utcazenészeket, majd leülünk egy teraszra laptopokkal fényképeket másolgatni. Egyszóval mintha a fesztivál fő profiljától, az utcazenétől kicsit távol állnánk. Tavaly óta ugyebár már van akusztikus basszusgitárom, ezért a teljes „beduggatlan” megszólaláshoz, már csak Csabinak kellett kiváltani a dobját. Így előtérbe került újra a „Cajon” projekt. Pár éve pont Veszprémben csodálkoztunk rá, hogy jönnek-mennek az emberek dobozokkal, aztán ráülnek, és csapkodják. Aztán közelebbről is megvizsgáltunk néhányat, és kiderült, hogy ügyes kis hangszerek ezek. Ha valaki tud rajta rendesen játszani, akkor egy egész dobfelszerelést lehet rajta utánozni. Persze, hogy azonnal megígértem Krisztiánnak hogy tehetséges, képzett asztalos révén készítek neki egyet haveri alapon. De csak nem készült. Idén több egyeztetés és ideológiagyártás után (hogy miért nem, és miért kell nekünk egy ilyen) végül is csak rászántam magam, és a fesztivál előtt pár nappal legyártottam az apukám műhelyében az első zenekari kahont.

A próbateremben már le is ellenőriztük, hogy milyen a teljesen natúr hangzásunk. Itt alakult ki a fesztivál első szállóigéje. Tivadar laza stílusban ecsetelte, hogy visszaviszi a helyi hangszerboltba a gitárkábelét, és hozat rajta egy „kahonbundát” (értsd: Cajon tok szleng megfogalmazása). Ez a geg nekem annyira megtetszett, hogy nem tudtam tőle szabadulni. Vizuális fantáziámban ez egy szőrös kocka alakú toknak látszik, amit ha felidézek, máris mosolyra görbül a szám. Másik előzmény még Zsani. Úgy volt a szervezési fázisban, hogy velünk jön a fesztiválra, de időközben kapott egy kihagyhatatlan ajánlatot, kiment Münchenbe dolgozni, és így nem jött. Viszont Krisztián szerencsére bele tudta sűríteni programjai közé, hogy legalább a fesztivál egy részén újra társuljon a csapathoz.  Na következzen akkor az események leírása.